Rövid idézetek

Kiátkozott szívek helyén, Már utat tört a bánat, Az üdvözítő csókja híján, Elmúlásra várnak        Vártam, hogy változz és többé meg ne alázz, De nem változott semmi, Maradt a gyász. Azóta feketébe járunk, Mert gyászoljuk a jövőt, Ami a miénk lehetett volna, De megöltük őt!     Aludni tér a gyertyaláng, Hideg szél az arcomba vág. Köztünk jár az éjszaka, Ez a kedvenc napszaka. Lüktet a szív, sikít az ér A ragaszkodás vajh’ mennyit ér?       Már nincs benned félelem A fájdalom eltűnt rég, Szörnyen súlyos a csönd, Belereng az ég. Nem tarthat vissza semmi Téged zuhanni hív a szakadék. Halkan dúdol a csönd, azt súgja: „Meggondolhatod még”     Letépték szárnyaimat, Testem-lelkem földön maradt Anyagból vagyok, azt hazudták, De titkok titkát ők se tudták. Utoljára lesz itt most tavasz, Reszket a gyáva, hallgat a ravasz. Utoljára nézz az égre! Eljött, itt van: Meghalsz végre!     Mikor leszáll az éjszaka és feljön a hold Sápadt fénnyel elborítja a szürke port én érzem, hogy a torkom elszorul mikor az elfojtott vágyak rámtörnek vadul Olyan kihalt ez a város, olyan üresek a házak lent az utcákon a sötétből majd feltűnnek az árnyak amíg tart az éjszaka és fel nem kel a nap érzem addig tart ez a pillanat     Vezet a fény Éltet minket a remény, ÉS még hisszük, hogy figyel ránk az ég. Ó de várom, igen várom, Hogy véget érjen az álom: Hogy végződjön a kezdet, Hogy kezdődjön a vég. Tudom, hogy fáj, Magadhoz térsz, ismeretlen táj, De még hiszed, hogy figyel rád az ég! Kicsit félek, kicsit fázom, Az utunk végét látom: Ott végződik a kezdet, kezdődik a vég     Vágyból építesz templomot, Vagy elhagyod, Vagy lerombolod. Búbánat űz, új fájdalom kell, A múló öröm nem érdekel