Új vércsepp loccsant a földre
Vele együtt egy lélek hagyta el a földet örökre
Pár percel ezelőtt keserű kacagás tört elő belőle
Most már az angyalokkal nevethet örökre…
A lány arca most már fehéré lett
Kifutott belőle az élet
Elhagyta a földet, elhagyta a poklát
Meglelte az áhított nyugtát
Fáj neki az élet, kínozta a lét
Nevetett, de sóvárgott a pengéjéért
Szerette a szerelmét, aki viszont szerette
Bár vele lehetne örökre
Szerette az apját, aki magától eltaszította
Ki a gyermekkorát a sírba elásta
A kislányt mindig csak kinevette
Kinek önbizalmát örökre elvette
Szerette az anyját akinek mindig fájdalmat okozott
És akitől bocsánatot kérni sosem tudott
Szerette az egyetlen barátját aki szomorú volt
Szívében csak a magány honolt.
Szerette a festői tájat, az érzői zenét
Amiben kiélhette minden félelmét
De minden fájdalma benne maradt
Széttörte a gyenge falat
És a lány eltört, ketté repedt
Elhagyta ezt a földi teret
Szállt a lelke mindegy hogy merre
Csak a lehető legmesszebb innen
Földi porhüvelyére majd a család rátalál
És keserű könnyeket hullajt majd rá
Életükben először a lányuk lesz a legfontosabb
De pár nap múlva minden ugyanúgy folytatódhat!
És a lányt elfelejtik
Nevet többé ki nem ejtik
Közbe lelke szárnyal a magasban
Szabadon és boldogan! |